FREYA

Mikor az angliai Glastonburyben, az ősi Avalon földjén jártam, akkor látogatott meg ez a kelta istennő, és kérte, hogy írjam meg az igaz történetét. Nehéz volt, mert nagyon átéreztem a sorsát. Olvasd el te is! Az Ő neve:

Blodeuwedd

Sziklás Felföld királynéja vagyok. Nem mindig éltem itt. Virágos völgyekben töltöttem leány éveimet. Beltane ünnepén én voltam mindig a legszebb, fehér ruhámban, fejemen apró lila és fehér virágokból font koszorúval, azokból a virágokból készítve, amit a legények a tavaszi esőktől kizöldült völgyek mélyén szedtek. Csábító illatú tündérvirágok voltak azok mindig, melyek csak egy éjszakán és egy hajnalon át termettek a szélfútta bokrok rejtekén. Mindenki összesúgott mögöttem ilyenkor, mert arcomra fénylő árnyékot vetettek a virágok, és homlokomon megjelent egy holdsarló ibolyaszín árnya. Azt mondták rám, hogy az istennő kegyeltje vagyok, és ennek okán különös sors vár rám.

Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy vöröslik alattam az ágy, s anyám azt mondja mosolyogva, ijedt tekintetemre válaszul, hogy most érettem nővé. Apám, a király intézője gazdag esküvőt álmodott számomra már ekkor, és én tudtam, hogy sorsom egy férfi sorsához van kötve, hiszen asszonynak születtem. Sorra jöttek a kérők, de apám várt és váratott. Azt mondogatta anyámnak, hogy túlvilági szépségem csak most bontotta ki bimbaját, és hogy virágba borulásomat aranytallérok csengésének és palástok suhogásának kell kísérnie, a hatalom és szépség egybefonódása lesz az ő személyes diadala, s hogy családunk felemelkedik, illatos bozdavirága – így hívott – otthonra talál. Egy reggel, mikor őszi köd borongott a fák hulló lombjai között, vörös köpenyes lovas érkezett és átnyújtott egy tekercset elősiető apámnak. A tekercset a király viaszpecsétje díszítette. Az uralkodó hallott már furcsa szépségemről és látni akart. Feleségét gyermekágyban vesztette el és kész volt újranősülni. A szürke, engedelmes Evangeline helyett már mást akart. Engem, egy szelídítethetetlen ország elvarázsolt vadvirágát, kinek neve Blodeuwedd, virágos arcú.

Mikor először vezettek a színe elé, az ajtaja előtt két férfi állt. Ismerősnek tűntek, bár soha nem láttam még addig őket. Fürkésző pillantásaik felmértek tetőtől talpig. Különös erő áradt mindkettőből. Mind később megtudtam, az idősebb neve Math, a fiatalabbik pedig a Gwydion névre hallgat. Math aszott volt és szürke, mint a szőlőbokron hagyott,  érett mazsola, amit a téli fagyok sorvasztottak össze. Ősi, egyre fogyatkozó mágikus tudást tükröztek homályos szemei. Gwydion magas volt és hosszú árnyat  vetett. Ahogy rám pillantott, kezeimet védekezően össze kellett fonnom magam előtt, és pillantását a saját pillantásommal viszonozni. Tekintete az enyémbe mélyedt, és úgy láttam, a lelkemet fürkészi.

A király meglepetést okozott. Nem egy trónján ülő öregembert láttam, hanem egy hosszú, lobogó ősz hajú, ereje teljében lévő harcost. Vidáman elém sietett, és megfogta a két kezemet. Azt mondta nekem, hogy még szebb vagyok, mint ahogy a falusiak azt neki elbeszélték. Mikor felemelte a fejem, hogy a  szemébe nézzek, kissé megborzongott, és kiáltott a szolgáinak, hogy szítsák fel a tüzet, mert fázik, s hirtelen elengedve engem, elfordult tőlem. A szolgák lesegítették rólam köpenyemet, és a király visszafordult felém. Ekkor szemében nem láttam már mást, mint a birtoklás vágyát. Nem telt el sok idő az esküvőnkig, de a király egyre megszállottabban viselkedett velem. Mint aki látott egy különleges vadvirágot, ami egy szikla csúcsán nő, és nem csodálni és hódolni akart neki, mint az Égi Erők páratlan ajándékának, hanem csak letépni, megszerezni, látni, ahogy napról napra száll el belőle az élet. De mint az Égi Erők által megalkotott és kiválasztott teremtménynek, sokkal több hatalmam volt felette, mint ahogy az eleinte látszódott. Bár elválasztott szeretett szülőföldemtől, és a sziklás felföldre vitt magával, ahol virágok nem teremtek, mégsem belőlem, hanem a királyból kezdett eltűnni az élet ereje. Egyre többször volt mogorva, vetett rám sötét pillantásokat, torkolt le a szolgák előtt. Egyre többször volt tehetetlen a hitvesi ágyban, bár én igyekeztem mindig a kedvére tenni, nem telt bele egy év, mire kiviláglott, hogy a völgyek virága és a felföldek köve soha nem lesznek eggyé, így a gyermekáldásra is hiába vártunk, én és a király.

Hamarosan híre jött, hogy a tengerentúli ellenség országunk határát fenyegeti. A király összehívta seregét, hogy hadba induljon. Arca megváltozott, ahogy az élet tüze újra rózsásra és elevenre festette vonásait. Azon az éjszakán, melynek hajnalán a sereg útra kelt, a király hívatta Gwydiont. Akkor hallottam már a mágus viselt dolgairól és erős varázserejéről – a szolgák suttogták. Méannon, személyes szolgálólányom óva intett attól, hogy valaha magamra haragítsam. Mesélt új meg új koponyákról, melyekben gyertya ég, mesélt bájitalokról, mesélt az éjszaka megidézett lényeiről. Én nem sokat adok a szavára. Ostoba, de kedves teremtés, és engem mindenek felett szeret.

Azt mondja, hogy érzi, nekem hatalmam van sok dolog felett. Most azt érzem, hogy nincs igaza ebben sem, ahogy egyenes derékkal, büszkén, a legújabb divat szerinti hosszú, apró kövekkel díszített ruhában állok a nyugati toronyban, kémlelve a viharfellegeket. A felhők esőt hoznak, termékenységet, áldást a földnek. Az én életemben már nincs termékenység, nincs áldás. Büszkeségem az egyedüli, ami még az enyém. Erre gondolok, miközben hollófekete hajamat tépi a szél és én átadom magam szabad erejének. Ilyenkor repülni vágyom, messzire, ismeretlen tájakra, ahol nem köt semmi, ahol talán boldog lehetek. A távolból hallom a vadászok kürtjét, ahogy a téli éléskamrába vadásszák az eleséget, a szarvasok és más erdőlakó állat húsát.

Lassan alábbhagy a szél, én pedig újra reményvesztettem lemegyek a toronyból a hosszú lépcsősoron. Hamarosan itt a vacsora ideje. Ma este társaságot kapok az asztalnál, mert a vadászokat meg kell vendégelni.

Átöltözöm és bevonulok az étkezőterembe. Jöttömre mindenki feláll, és köszönti a királynét. Rögtön meglátom őt. Sötétkék szemei végigkísérnek a termen, ahogy leülök, s nyomomban ők is leülhetnek. Különös forróságot érzek, és a szívem hevesen ver. Nem értem, mi történik velem. Soha nem éreztem még ilyet. Néha egymásra pillantunk, és tekintetünk fogva tartja a másikét. Alig bírok ételt venni magamhoz, inkább kupám tartalmát ízlelgetem, és érzem, hogy a bor ereje a fejembe száll. Nagy sokára asztalt bontok, és mindenki feláll. Egy kicsit botladozva indulok előre, mikor elém kerül. Meghajol előttem. Végig egymás szemébe nézünk, ahogy felegyenesedik, és én ekkor már tudom a sorsomat. Azt kívánom, bár tényleg lenne hatalmam mindaz felett, ami rám vár. Még visszafordulhatnék. Arra gondolok, hogy ő hamarosan új erdőkben fog vadászni, én pedig itt maradok újra a magánnyal, mint egyetlen társammal. Azt már jól ismerem, és nem kell többé belőle.

Félrevonom Méannont, aki ijedten fogadja a kérésemet. Nem törődöm vele. Tudom, hogy üzenetem eléri a Vadászt.

Miután cselédeim megfürdettek, rám adták hálóköntösömet, megfésülték és befonták a hajamat,  hálótermembe indulok. Ahogy benyitok az ajtón, gyertyával a kezemben, látom, ahogy ott áll, behúzódva a szoba egyik sarkába. Hangosan zúdul a vérem a testemben, és egy pillanatra nem hallok ezen kívül mást, pedig a nevemen szólít. Reszket minden tagom, és ügyetlenül kiejtem a kezemből a gyertyát, ami elalszik. Vaksötét lesz a hálóteremben. Aztán már csak érzek. Érzem, ahogy karjai átölelnek, érzem a nyelve gyümölcsös ízét, érzem a szíve dobbanásait, érzek. Végre, érzek.

Minden éjjel vele vagyok. Minden éjjel, mikor hazatér a vadászatból, az ágyamba  fekszik, és én kitárulkozom neki, ő pedig zsákmányul ejt, mert ő erre született és én  erre születtem. Lassan már létezni sem tudok nélküle. És egy nap azt mondom neki:  "Létezni sem tudok már nélküled". És ő mosolyog. Másnap nekem ad egy tőrt. A legélesebbet, a legékesebbet. Tudom, miért. Hírt kaptunk, hogy a király hazatér. Tudja, hogy megteszem, amit akar, tudja, hogy mindent megteszek már. Azt is tudom, hogy nem egyszerű, amit kér. A királyt számos védővarázslat óvja.

Valami furcsa sejtelem gyötör. Valaki hallgatózik az ajtónál. Érzem a sorsomat.

Gwydion az erdőben jár. Bagolytoll hullik elébe.

Aznap este, mikor a Vadász még nem tért vissza a zsákmányszerzésből, Gwydion mellém ül a vacsoraasztalnál, vidám történetekkel próbál szórakoztatni. Nem bírok enni, de innom kell, hogy csillapodjon bennem a rossz előérzet. A bor sem ízlik. Nem ilyen íze szokott lenni. Mi van velem? Korán visszavonulok. Méannon aggódva néz rám, de én kiküldöm. Szédülök, lerogyok az ágyra. Minden elhomályosodik előttem és érzem a testem heves remegését. Elvesztem az eszméletem. Mikor magamhoz térek, mindent élesen látok. Túl élesen. Egy faágon ülök és lesem az erdei pockok szemének csillanását a bozótban. Éhes vagyok. Egy rikoltással lecsapok és érzem a vér sós, életadó zamatát a csőrömben. Ez jó. De miért fáj ennyire a szívem?

A Vadász érzi a változást a levegőben. A változást az állatok hangjában. A változást az  erdő sóhajában. Előre hajtja a lovát. Szélként vágtat a kastélyhoz, de nem találja a  királynét. Érzi a varázslat furcsa rezgését, és a királyné hálóterméből magához veszi a  tőrt. Beront a mágushoz, és megkérdi, hol van Blodeuwedd. Az nem felel, de a szeme szavak  nélkül is mindent elárul. A Vadász nem habozik: Gwydion szívébe hajítja a tőrt, éppen akkor, amikor a  mágus kimondja rá a varázsszót. Ugyanabban a pillanatban változik a Vadász sólyommá és a  mágus hollóvá. Még egyszer egymásba gabalyodva csípnek egyet a másikon, hullanak a  tollak, aztán egyik, majd a másik is kirepül az ablakon. Egy kis cselédlány szalad be a hangok hallatán, és látja a tollakat. Csodálkozva felveszi őket a kezébe. Egy percig elgondolkodva néz, aztán sarkon fordul és kisétál…

2009. augusztusa

S az ókori Egyiptom, szívem csücske:

A TEST SZENTSÉGE

 Vajon az ókori egyiptomiak miért készítettek múmiákat? Miért tartották fontosnak, hogy testük haláluk után is megmaradjon?  A mai emberek a halhatatlan lélekről beszélnek, s a testet a halál után odaadják a földnek vagy a tűznek, megsiratják, s a halott lelki üdvéért mondanak imát.

Régen hogyan is történhetett ez? Tegyünk egy időutazást az időszámításunk előtti 1500-as évbe, és képzeljük el, hogy felkeressük Anubisz, a Sakálisten, a Holtak Városának, a Nekropolisz urának templomát, és a nyüzsgő, kántáló tömeget elhagyva, egy kőlépcsőn lefelé indulunk a balzsamozócsarnok felé. Belépünk a homályos, hűvös terembe, ahová alig szűrődik be természetes fény, kormoló mécsesek adnak némi világosságot. A helyiséget uralja a hatalmas Anubisz szobor, az embertestű, sakálfejű istenség jelenléte félelmet és bizonytalanságot keltő. Egy balzsamozó áll kinyújtott karral a szobor előtt, és diszhimnuszt zeng a holtak urához. A levegőben füst terjeng, keveréke az erős illatú fűszereknek, melyekkel a holttestet tartósítják, a sónak, és a balzsamozáshoz elengedhetetlen nátronlúg éles szagának. A balzsamozók a kőlapra kiterített holttestek fölé hajolnak a félhomályban, kezükben éles, sakálmintázatú késekkel, arcuk előtt illatosított rongyokkal. A falon képek, melyek az alvilágba vezető utakat örökítik meg, melyek labirintusszerűen kígyóznak…

Ma már ijesztően hat ez a kép, pedig az ókori egyiptomiak hite szerint a halál utáni élet sokkal fontosabb volt a földön töltött életnél, s ide eljutni nem volt olcsó. Sokan egész életükben arra kuporgattak, hogy a holttestükön végzett balzsamozási és egyéb szertartások után, kincseikért cserébe, a szenvedés földjéről az örök boldogság honába nyerjenek bebocsátást.

Úgy hitték, hogy egy ember három részből áll. Az első test, a második az isteni szikra, a harmadik a Ka, vagyis az árny. A Ka kapcsolja össze a testet az isteni szikrával. Ha egy ember meghal, az árny, valamint az isteni szikra is elszakad a testtől, azt az esetet kivéve, ha az ember bűn nélkül élt, mert akkor mindhárom része felszáll egyenesen az istenek közé. Erre már akkor sem volt nagyon példa… Míg testi mivoltunkban eltöltünk egy emberöltőt, árnyékunk elélhet több tízezer évig, míg végre teljesen megtisztulhat az elkövetett bűnöktől. Megtisztulásképpen láthatatlanul bolyong a földön, az emberek között.

Köztünk járnak a jó és rossz árnyak állandó jelleggel. Vannak segítő árnyak, akik figyelmeztetnek, megvédenek, titkokat tárnak fel előttünk, de vannak gonosz árnyak is, akik kiszívják az élők vérét, felélik vagyonát, paráznaságra csábítják. A gonoszok árnyai a síron túli életben is gonoszságokat követnek el, elpusztítják önmagukat, és a bennük lappangó isteni szikrát is. Nemcsak az embereknek, hanem az állatoknak, a növényeknek, köveknek, bútoroknak, épületeknek is van árnyuk. Ám az élettelen dolgok árnya él! Mozog, tud helyet változtatni, és a legtöbbször kopogással jelzi a gondolatait.

A Ka tökéletes mása az embernek, ám finom ködből áll. Tud mozogni, beszélni, enni és mozgatni tudja a tárgyakat. Az árny  erejét a holt testéből nyeri. Ha a testet sírba tesszük, ahol elrothad, akkor az árny kénytelen porral, ha elégetjük, hamuval beérni, hogy erősödhessen. De ha a testből múmiát csinálunk, ha évezredekre bebalzsamozzuk, akkor a Ka mindig egészséges, erős lesz, és kellemesen, békében tölti el a tisztulás korát. Ha a halott testében bent maradnak a belső részek, akkor az árnyának nagy étvágya lesz, mert annyi táplálékot kíván, mint maga az ember. Ha pedig nem talál ilyet, az élőkre veti magát, és kiszívja a vérüket. Ha a holttestből kiszedik a belső részeket, akkor az árny szinte táplálék nélkül is tud létezni. Sok árny még a vezeklés ideje után sem mehet be az öröklét országába, mert nem tudja a szükséges imádságokat, varázsigéket, melyeket az istenek kérnek a bebocsátás fejében. A múmiát ezért burkolják papiruszba, melyeken ezek szerepelnek, s a szarkofágba bekerül a Halottak Könyve.

Vannak olyan kivételes emberek, akik már földi életükben fel tudják venni a kapcsolatot a saját árnyukkal. A halálközeli állapotban az árny kifordul a testből, és ha az ember magához tér, olyan dolgokról van tudomása, melyeket csak az árnya láthatott. Ha egy ókori gonosz varázsló bosszút akart állni az ellenségén, mély álomba merült, s utasította árnyát, dúlja fel haragosa házát. Ha ilyenkor az árny ellen karddal védekeztek, a semmiből előtűnő vérnyomok jelentek meg a földön.

Vajon tényleg olyan kevéssé fontos a test, s fordítsuk figyelmünket inkább a lelkünkre?

2008. augusztusa

Kelta Sorsistennőről szól a következő írás:

 Most szemérmes vagy szemérmetlen az ősanya?

 Először is szeretném leszögezni, hogy imádom a férfiakat. Férfiak nélkül az élet nem is létezne, ők teszik igazán széppé a világot. Éppen ezért előre figyelmeztetem a férfiakat, hogy itt olyan dolgok tárulnak majd szemük elé, melyek ősi félelmeket idézhetnek fel bennük. Éjszakai lidérces álmaik ködéből újra előkúszhat a néni, az a néni, aki elől a takaró alá kell bújni, vagy éppen bámulni őt, mint akit a kígyó pillantása dermesztett kővé.

Ez a cikk a hatalmas női teremtőerőről szól, ami szobrok, képek alakjában ölt testet, s aminek nevet is adhatunk: Sheila-Na-Gig. Kelta, mezopotámiai, skandináv ősi szavak formálták e nevet, melyet így fordíthatunk: a természetfeletti, avagy a yoni leány. A yoni a női szeméremtest szanszkrit elnevezése. A szanszkritban,   mint az egyik legősibb indo-európai nyelvben minden egyes  írásjelnek megvan a saját jelentéstartalma, melyet az  írásjelekből összeálló  szó maga is megőriz. A yoni szó írásjelei a  következő  jelentéstartalmat hordozzák: Y = az élettel telítő elv, a szív, igaz önvaló, egyesülés O = megőrzés, ragyogás N = lótusz, anyaság, menstruációs ciklus, mezítelenség, üresség, gyöngy  I = szeretet, vágy, tudatosság, ragyogni, áthatni, fájdalom, bánat.

Ez a leány tehát kelta sorsistennő, hatalma van élet és halál felett, amit meglehetősen bizarr módon fejez ki. Nemcsak öreg, csúnya, de még mutogatja is magát, oly módon, hogy egy jó érzésű ember rögtön keresztet vet, mert ez a néni mindenféle erkölcsi megfontolásnak fittyet hányva nem átall még provokatívan vigyorogni is szemérmetlen, szeméremmel teli tevékenysége közepette. Indiában Káli istennő templomainak bejáratán találhatunk hasonló szemérmes ábrázolást, melyet a hívők manapság is megérintenek, hogy szerencsét hozzon nekik, még az ujjukat is megnyalják előtte!

Bár igen meglepő, ez az ábrázolás kora keresztény templomokban is fellelhető, azokon a területeken, melyeket régen kelták laktak, Írországtól Németországig, ám az erdélyi magyargyerőmonostori templom fülkéjében is található egy Madárleánynak nevezett szobor, mely Sheila fiatalabb kiadása, ráadásul yonija – mily elképesztő - két kígyóból formált. De tulajdonképpen mit is mutogatnak a Sheilák, és főleg, mi célból? Ezek az ábrázolások azért kerültek a templomok falára, bejáratához, mert a Sheilák látványa, megérintése megvéd a gonosz erők ellen, szeméremtestük az élet és halál kapuja, kellő tisztelettel kell feléjük közeledni.

És ki hitte volna, a magyar néphagyományban is találunk szeméremtest-mágiára példát. Megvéd a rontás ellen, ha egy idős asszony fellibbenti a szoknyáját, de a kenyér is magasabbra emelkedik, ha a szakácsnő odalibbent egyet a kemence felé, ugyanúgy, mint az ősi Egyiptomban, Bászt istennő papnői az oltár felé. A férfiak az ifjabb asszonyok libbentésétől biztosan új életre kelnének, ám nem kétséges, hogy egy idős asszony (köztük Sheila, pláne kígyóval) libbentése egyenesen sokkot váltana ki belőlük, azt gondolván, hogy ez a néni tutira nem egy pásztorórát akar, hanem valami sötét szándéka van!

A pszichológiának Freud munkássága óta van is erre az élményre egy szakkifejezése, a „vagina dentata”, mely azt az ősi félelmet rejti, miszerint néhány asszony szeméremteste fogakkal rendelkezik, s alig várják a mit sem sejtő férfiember közeledését, hogy aztán húsevő orchidea módján végezzenek azok férfiasságával. Ez pedig abból az ősi hiedelemből ered, hogy a nők szeméremteste és szája tulajdonképpen egy és ugyanaz, tehát soha nem lehet tudni, hol tartja a nő a fogát…

Néhány erősen patriarchális kultúrában ezért takarják el ma is a nők száját, lévén azok igen veszélyesek, melyet csáberővel lepleznek. Vajon miért is rúzsozunk mi, hölgyeim? Az ősi mítoszokban számtalan hasonló esettel találkozhatunk. A polinéz kultúrában például Maui isten akart örök életre szert tenni azzal, hogy visszajut anyja, Hina, a világ teremtőjének méhébe, de valami félresikerült, s a szájába került, ahol némi csócsálás után lelte halálát. Az ősi nőstény kígyó, akit a görögök Lamiának, az indiaiak Kundalininek, az egyiptomiak Ureusnak neveztek, hasonló tulajdonságokkal bírt, mint manapság a fekete özvegy pók, avagy néhány sáskafaj, vagyis a faj nősténye ivadéka apját annak szorgos munkája elvégeztével jóízűen elfogyasztotta. A férfiak halálfélelme, vagyis a „vagina dentata” mögött megbúvó félelem arról szól, hogy a nemi aktus során a nőstény megeszi a hím életerejét, vagyis a férfi minden egyes aktusba egy kicsit belehal, a csáberő által megvezetve önként adja át erejét, míg a nő gyarapodik. Manapság is fél a legtöbb férfi a a nagyétvágyú nőktől, jó példa erre Ferreri „A nagy zabálás” című filmje, ahol is a Nő az evés és a szex által küldi a halálba a férfiakat, s ő maga az egyetlen jóllakott túlélő…

Úgy gondolom, hogy mindaz az irracionális félelem, mely a yonihoz kötődik, nem más, mint a női teremtő és életadó hatalomtól való rettegés . Tisztelni, együttműködni kellene vele még a nőknek is, nem tisztátalannak  vagy éppen ijesztőnek tartani. Te mit gondolsz erről?

2008. októbere 

Vicces írás a hideg napokra:

Tüzes szerelem

Vettem egy fejszét. Nem, nem a „Gyilkosok köztünk járnak” negyedik epizódjára készülök, hanem így könnyebb megetetni új szerelmemet, ami nem más, mint egy régimódi vaskályha.

Már egy hete az enyém, s azóta alig várom, hogy hazaérjek. Betöltöm a fát, a kandalló begyújtót a hasábok közé teszem, s kezdődik a műsor. Azóta tévét is alig nézek, mert a természet ereje által kínált adás sokkal érdekesebb. Hiszen nem biztos, hogy azonnal begyullad, néha némi piszkafás tuszkolás is kell ahhoz, hogy végre felcsapjanak a lángok. Életemben először örültem annak, hogy a postaládám tele van szórólapokkal. Nosza, betöltöttem s meggyújtottam őket, feszülten figyelve a hatást. Várakozásomnak meg is lett az eredménye, hiszen pár perc múlva szinte még a falból is füst szivárgott, s úgy rohantam ajtót-ablakot nyitni köhögve, mint a könnygázzal szétoszlatott tüntető tömeg vezére.

Sebaj, a pincében csinos rakásban halmozódott a tüzifa, Attila, a nálam dolgozó kedves ács ajándéka. Igen ám, de a fadarabok túl nagynak bizonyultak kecses kályhám számára. Fogtam tehát a fejszét, s mint ahogy azt a néprajzi filmekben láttam, magamhoz vettem egy nagy darab, szürkés színű fát, s jobb híján egy betontéglára helyeztem azt. Bár kicsit féltem attól, hogy a szokatlan munkálatok hatására egy terhescipős, nájlon otthonkás rőzsehordó nénivé fogok változni, halált megvető bátorsággal megtettem az első fejszecsapást. A fa sértetlenül mulatott rajtam, míg a betontéglán nagy repedés támadt. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy ez mégsem olyan egyszerű, mint a filmekben. Újra megcéloztam a szemtelen fát, mire az szó nélkül kiugrott a hatókörömből, s a fejsze újra szegény, mit sem sejtő betontéglára sújtott le. Ekkor már ébredezni kezdett bennem a magyar virtus, s egy harci rikoltással a szürke, gonosz fára vetvén magam csépelni kezdtem azt a fejszével, de bevallom: a fa nyert. Most azt tervezem, hogy úgy ahogy van, beteszem a kályhába, apróbb, lángoló sorstársai gyűrűjében, meneküljön, ha tud! Sajnálom, a túlélés törvénye kihozta belőlem a kegyetlenséget.

Tehát, szerelmem, a TŰZ. Mi is olyan jó benne? Nézzük a nyugati asztrológiát, azon belül is a tűz jegyet, ami a Kos, az Oroszlán és a Nyilas. Mindhárom jegy szülöttei lobbanékonyak, erős érzelmeket, sőt indulatokat váltanak ki azokból az emberekből, akik higgadtabban élik az életüket. A hagyományos kínai orvoslásban a tűz elem uralja a szívet, a tűz táplálja az érzelmeket. Vajon mely érzelmeket titulálunk tüzesnek? A heves szerelmet, a dühöt, de még a kínt is, mint ahogy Radnóti írja gyötrődve: „s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”.

Nagyon sok, a tűz elemhez kapcsolódó mitikus lény található a világon. A szalamandrákról például azt tartják, hogy hosszúkás, láng formájú lények, vulkánokban és magában a tűzben élnek. Ha megnézünk egy izzó fahasábot, láthatjuk a szalamandrákat, ahogy fel-alá masíroznak fürgén, sziszegnek és fújtatnak. Ha éppen kiégettnek érezzük magunkat, vagy fázik testünk-lelkünk, s úgy érezzük, elborít a szürkeség, növeljük meg a tűz elem erejét az életünkben. Gyújtsunk otthon gyertyákat, fussunk egy pár kilométert, menjünk el szaunába, próbáljunk ki valamilyen harcművészeti ágat, végezzünk olyan tevékenységet, ami megizzaszt bennünket. Egy kiadós dühkitörés, sikítással és tányércsapkodással sem utolsó. Együnk tüzes fűszereket, mint az erős paprika, a fahéj, a kardamom. A lényeg, hogy ne engedjük meg „korunk népbetegségének”, a depressziónak, hogy átvegye felettünk az uralmat, éljünk, érezzünk, lobogjunk!

Én is egyre ritkábban folytatok maratoni telefonbeszélgetéseket a barátaimmal, ha fáj valami, ha nyugtalan vagyok. Megbeszéljük a dolgot, én és a tűz. Hiszen minden rendben van, míg ő melegít engem.

Béke van a világban.

2008. novembere

S egy misztikus-mágikus írás:

A teremtés hangja 

„Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétben, de a sötétség nem fogta fel. Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít.” E szavakkal kezdődik János Evangéliuma.

Egy rejtélyes könyv rejtélyes üzenete ez. Véleményem szerint a Biblia egy olyan, emberi elme által meg nem magyarázható szent irat, mely leginkább a rezgései által kommunikál velünk, olvasásakor erőteljes isteni energiában fürdet meg bennünket, lelkünk megnyugszik, gondjaink nem tűnnek legyőzhetetlennek, vigaszra és gyógyulásra lelünk, hiszen kapcsolódunk a legfőbb Forrással.

Mindezen, sokak számára érinthetetlen szentség ellenére hiszem, hogy a Bibliában nekünk, egyszerű embereknek szánt konkrét életvezetési tanácsok találhatók, ám kódoltan. A hatalom egykori gyakorlói tudatosan félremagyarázták a leírtakat, az emberekbe nevelt „eredendő” bűntudatot használva korbácsként és pórázként, hogy a tömegeket tudatlanságban tartsák, hogy azok féljenek gondolkodni, vakon kövessék a parancsokat. Osho írja: „A társadalom nagyon fél azoktól, akik ismerik önmagukat. Nekik ugyanis van egyfajta hatalmuk, egyfajta aurájuk és vonzerejük, azaz karizmájuk, ami képes az embereket kiemelni a hagyományos rabságból... Egy megvilágosodott embert nem lehet rabszolgává tenni.”

Én hiszem, hogy Isten a legnagyobb Jó, és hogy az ember boldogságra rendeltetett! Kérdezhetné valaki: hát hogyan lehetnék én boldog, mikor nekem semmi sem sikerül tökéletesen, nem így akarok élni, ráadásul itt a gazdasági válság, és még a Himnusz is azt mondja, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”? János korában még nem hallottak a kvantumfizikáról, de biztos vagyok benne, hogy alkalmazták…E tudományág szerint létezik egy olyan elemi részecske, a quark, ami csak akkor jelenik meg, ha figyelnek rá. Mit jelent ez a saját életünkre alkalmazva? Egyszerűen azt, hogy minden dolog azért jelenik meg az életedben, mert energiát adsz neki a figyelmeddel. Az Ige szó pedig, az én olvasatomban azt jelenti, hogy nem csak figyelsz valamire, hanem ki is mondod a gondolatodat, a vágyadat, ami pedig a legnagyobb teremtő erővel bír.

Nem véletlen a varázsige szó jelentése, sem pedig az, ha valaki megigéz bennünket. Az egyiptomi mitológiában Ízisz Istennő rábírta Rét, a Napistent, hogy mondja ki a titkos nevét, aminek birtokában Ízisz hatalmat is nyert felette. Hányszor történt az meg veled, hogy titkos tervedet dédelgetted, majd elárultad valakinek, és azt vetted észre, hogy füstbe ment az egész, mert a másik nem örült veled, hanem hangot adott kétségeinek?

Isten a Hanggal, vagyis a Rezgéssel teremtette az Univerzumot, és ezzel analógiában minden vallási szertartásban fontos szerepe van a Hangnak. Gondoljunk csak a templomok harangjának hangjára, a müezzin imára szólító kántálására. Tibetben ezüsttel bevont kagylókürtöket használnak a vallási szertartásokhoz, mely Isten hangját szimbolizálja, speciális rezgést kelt a levegőben. Az ausztrál didgeridoo a föld rezgéseit szólaltatja meg, a sámándob kinyitja a kaput más dimenziók felé, a japán shinto templomokban tapssal keltik fel az istenség figyelmét a hívők. A Hang maga a világosság, az isteni teremtőerő.

Használjuk hát saját hangunk erejét ahhoz, hogy jobbá teremtsük az életünket. Írjunk kis versikéket, melyek az új, boldog életünkről szólnak, komponáljunk hozzá egy egyszerű dallamot, és akárhányszor eltűnik belőlünk az egy-ség, vagyis hogy harmóniában vagyunk magunkkal, és felüti csúf fejét a két-ség, vagyis hogy hisszük is, meg nem is, hogy fényes jövő vár ránk, zendítsünk rá a teremtő dalunkra, így a még nem is létező jövő kétségeiből rögtön a jelen egységébe kerülünk vissza. Különösen hatásos, ha közvetlenül lefekvés előtt és felkelés után énekelgetünk, ha tükörbe is nézünk közben, az még fokozza az erejét.

Ha sokan meg tudjuk ezt tenni, akkor azt fogjuk észrevenni, hogy a világ körülöttünk kezd majd átalakulni, hiszen ha egyre több ember gondolatai, hangja rezeg egyre magasabb, az isteni erő felé vezető szinten, akkor a sötétségnek nem lesz hatalmas felettünk, hiszen eredendően a Világosságot szánták nekünk.

2008. decembere

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat